CIKKEK
Donorpetesejtes anyukák mesélték
A neveket megváltoztattam, de a mondatok mind donoros anyukák beszámolóiból származnak.
Diána (41)
“Úgy tudom, sokaknak a donorpetesejt egy egyértelmű következő lépés, de nekem előbb meg kellett gyászolnom az álmomat. Ezt nem lehet siettetni. Gyászoltam és elfogadtam, hogy a donorpetesejt nélkül tényleg soha nem születhet gyermekem. El kellett fogadnom, hogy nem látom majd a szüleim vonásait a gyermekem arcán, vagy a nagypapám mosolygó szemeit. Meg kellett gyászolnom a géneket, mert igenis fontosak. De ugyanakkor arra is gondolni tudtam, hogy azokat a dolgokat sem örökli, amiket nem szeretek magamban vagy a családomban. Úgyhogy egy idő után ez is átalakult bennem: rossz és jó egyszerre, mint minden a világon.”
Gabi (39)
“Az segített, amikor úgy tudtam látni, hogy nem engem helyettesítünk, hanem a petesejtjeimet helyettesítjük. A donortól egy mikroszkopikus sejtet kaptunk, amiért örökké hálásak leszünk. De a kislányunk a szerelmünkből és az iránta való vágyból született valójában.”
Janka (42)
“Amikor terhes voltam, féltem tőle, hogy tudok-e majd ugyanúgy kötődni a donoros babámhoz, mint a nagyobbik gyermekemhez. Most, hogy már éve itt van velünk ez a kis gyönyörűség, biztosan mondhatom, hogy őt szeretni pontosan ugyanolyan érzés, mint a saját petesejtemből fogant nővérét. Két kislányom van és pontosan ugyanannyira az anyukája vagyok mindkettőjüknek.”
Eszter (43)
“Négy inszemináció nem sikerült, utána négy kör lombikos beültetés nem sikerült. Dühös voltam és szégyelltem magam elmondhatatlanul. Nehéz volt elfogadni a petesejt donort, de még nehezebb volt, amikor ezen az úton 5 sikertelen beültetést kellett végigcsinálni. A hatodikkal fogatnak meg az ikerfiaim. Hazudnék, ha azt mondanám, már nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy nem a saját petesejtemből fogantak. Máig küzdök azzal az érzéssel, hogy én valamiért nem vagyok elég jó. Hosszú lelki gyógyulás van még előttem. De a fiaim mindent megérnek és mindent, de mindent meg fogok tenni, hogy jó anyukájuk legyek.”
Sára (42)
“Azt hiszem, azért is, mert donoretesejtes fiam van, sokkal inkább tudom őt annak látni, aki, ahelyett, hogy önmagamat vagy a tulajdonságaimat keresném benne. Ez egy nagyon fontos dolog. Büszke vagyok rá, hogy ő önmaga lehet és nem kell senkire hasonlítania.”
Anna (41)
“Amikor először hallottam a donorpetesejtes útról, rémisztőnek tűnt és kicsit sci-fi-nek is. Nekem az segített, hogy kerestem az interneten sok donoros lombikkal lett anyukát és megnyugtattak. Senki nem bánta meg. Most már én is ezt tudom mesélni másoknak: életem legjobb döntése és legnagyobb ajándéka a gyermekünk.”
Kati (44)
“Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de kifejezetten büszke vagyok rá, hogy donorpetesejtes lombikkal fogant a második gyermekem, mert ez is bizonyítja, hogy bármire képesek voltunk családunkért, azért, hogy testvért adjunk a lányunknak. Erőt és elszántságot látok ebben. Nem is értem, mások miért titkolják. Szerintem büszke lehet mindenki, aki így lett anya!”
Mária (45)
“Már akkor meséltem a fiamnak a fogantatásáról, amikor még csak a pocakomban volt. De ez nekem sem volt mindig ilyen egyértelmű. Úgy futottam neki a donoros lombiknak, hogy szerettem volna mindenki elől eltitkolni, hogy nem a saját petesejtemet használtam. Egy terapeutával dolgozva sikerült csökkentenem a szégyent és a szorongást a lelkemben. Megértettem, hogy nem indulhat a fiam élete egy ilyen titokkal a szőnyeg alatt. A legjobb, amit tehettem a teljes őszinteség és nem bántam meg.”
Viki (36)
“Nem akartam egy újszülöttnek beszélni a donoros fogantatásról, idegesített, hogy ezt javasolta a terapeutám. Csak egy normál anyuka akartam lenni. Nem akartam magamat “másmilyennek” érezni. De aztán mégiscsak elkezdtem mesélni neki a történetét az elejétől kezdve és egyre könnyebbé vált. Picit más, mint a többség, de végülis ez nem a világ vége. Bárcsak tudtam volna már akkor, mennyire normálisnak fogom magunkat érezni. Egy átlagos anyuka vagyok és egy átlagos családunk van.”
Végül pedig hadd szóljon hozzá egy apuka is:
Jocó (45)
“Nem akartam gyereket egy “másik nővel”. Vele akartam, csakis vele. A feleségem génjeit akartam. De végül most, hogy ő az anyukája a kislányunknak, biztosan mondhatom, hogy Vele lett gyermekem. Nem a génjeivel, hanem Vele.”