CIKKEK
Belevágjunk a nem saját sejtes lombikba?
Hát, ez a pont is eljött, egy ilyen cikket kezdesz olvasni. Már el tudsz gondolkozni azon, hogy vajon mennyire ragaszkodsz hozzá, hogy a kettőtök genetikai anyagát kapja meg a babátok, akiért annyit küzdöttetek már eddig is.
Mindenféle kérdések felmerülnek ilyenkor. Ne szégyelld egyiket sem. Lombikos beszélgetéseim során a donoros lehetőség küszöbén állóktól ilyen aggodalmakat hallottam eddig: tudom-e sajátomként szeretni? nem fog rám hasonlítani (vagy mégis?)
Mennyit számít egyáltalán a genetika? Okos lesz-e? Sportos lesz-e? Elmondjuk-e családnak, barátoknak? Elmondjuk-e neki és mikor és hogyan? Akarja-e majd megtalálni a donort?
Ha nem is mindegyikről, de szeretném elmondani, mit gondolok ezekről, hátha segít neked.
“Nem én leszek az igazi anya/apa”
A donor nem igazi anya/apa és még csak nem is“biológiai anya/apa”. A donor egyszerűen csak donor. Nem olyan, mint egy örökbefogadásnál. Hiszen nincs közös történetük. Az adott hölgy vagy úr számára ez olyan ez, mint vérplazmát adni: pénzt keres vele.
Sok-sok cikket lehet olvasni az interneten arról, hogy az anya szervezete a várandósság során hogyan befolyásolja a magzat fejlődését, hogyan irányítja a gének kifejeződését. (Félek ezt elkezdeni magyarázni, mert nem szakmám és ez nagyon meglátszana. Nem akarok butaságot írni, na.)
Amihez viszont értek: a pszichológusok több mint száz éve vitatják, hogy mi a fontosabb egy ember személyiségében: a genetika vagy a környezeti hatások? A diplomatikus egyezség az 50-50%, de a valóság egyre több és egyre jobb szakemberek szerint az, hogy sokkal-sokkal fontosabb a környezet, amiben az ember felnő. Ebbe már a méhen belüli hónapok is beletartoznak.
A babádat te hordod a szíved alatt, a te tested építi fel, együtt élitek át a várandósság és a szülés gyönyörű és nehéz pillanatait. Egy csapat vagytok. Te szoptatod, te ringatod első perctől. A te karodban alszik el, nyugszik meg, gyógyul meg, ha beteg. Tőled tanulja a szavakat és mindent. A te mimikádat utánozza, a te rossz és jó szokásaidat veszi át. A te idegeiden táncol, amikor nagyobb lesz és a te orrodra csapja rá az ajtót, amikor kamasz lesz. Te vagy az anyukája 100%-ban.
Miért fontos nem titkolózni?
Egyszerűen azért, mert a gyerekek kiszagolják. Érzik, ha valami nem igaz és szorongani kezdenek tőle már akár jóval azelőtt, hogy ezt meg tudnák fogalmazni. Érthető, ha elsőre azt gondolod, nem szeretnéd elmondani sem neki, sem másnak. Nekem is ez volt ezzel kapcsolatban a zsigeri első gondolatom. De ártasz vele neki és a kapcsolatotoknak. Amint kérdezni kezd, őszintén kell válaszolni. Nem kell elkezdeni a témát azelőtt, hogy ő kérdezne. Engedd, hogy ezt ő vezesse és csak válaszolj az ő szintjén őszintén. Nagyon szuper mesekönyveket is lehet már kapni, amik csodásan segítenek. Érdemes beszerezni, és akkor elővenni, amikor felmerül a téma: https://donorbaba.hu/index.php/hogyan-mondd-el/mesek
Elmondhatom a családnak?
Erre a szigorú pszichológusi válasz az, hogy nem szabad titkolózni, el kell mondani. Ezzel nem értek egyet. Vannak emberek, akik tényleg nincsenek azon az értelmi vagy érzelmi intelligencia szinten, hogy úgy tudják kezelni a témát, ahogy az normális. Vagyis egyszerűen bántóak, buták. Szerintem védekezni mindig jogunk van az ilyen emberekkel szemben, akkor is, ha történetesen a rokonaink. Úgyhogy az, hogy kit avatsz be és kit nem, minden esetben a ti döntésetek. Érdemes átbeszélni szakemberrel, ha van rá lehetőség.
Azt hozzá kell tenni, hogy amikor egy kisgyerek elkezd erről beszélgetni veled, benne van a pakliban, hogy frissen szerzett tudását lelkesen megosztja például nagyszülőkkel. Ebben a helyzetben az addig esetleg nem beavatott nagyszülőket is update-elni kell, hogy mégse hülyézzék le a gyereket – ám addigra már egészen biztosan annyira imádják a kisunokát, hogy nem lesz ebből hátránya. De ez csak egy példa kacifántos helyzetekre. Minden család más, nincs univerzális jó megoldás.
“Nem természetes”
Hát, nem. Ahogy az sem, hogy létezik inzulin, amit beadunk a cukorbetegeknek. Vagy az sem, hogy létezik szervátültetés. Vagy az sem, hogy vannak oltásaink, amelyekkel megelőzünk rettenetes betegségeket. Az egész orvostudomány egyre távolabb van a természetestől és egyre hatalmasabb csodákat is tud így megvalósítani. Szép dolog a természetesség, amikor például egy náthának nem antibiotikumokkal megyünk neki, hanem gyógynövényekkel és sok pihenéssel. De amikor szívünk minden dobbanásával babára vágyunk és erre egy ilyen speciális megoldást tud csak kínálni az orvostudomány, akkor senki ne mondja, hogy “maradjunk a természetes megoldásoknál”. Ez egy fantasztikus lehetőség és rengeteg imádott gyermeket adott már a világnak. Egyébként 1984 óta történik, és például 2017-ben csak egyetlen cseh klinikára már közel 200 nő ment Magyarországról donoros beültetésért. Több tucat klinika létezik már itt a szomszédban. Nincs róla friss statisztikánk, hányan mennek ki donor babáért, de hogy több százan évente, az egészen biztos. Sokkal elterjedtebb, mint gondolnád és egyre gyakoribb lesz.
Nagyon szuper a donorbaba nevű honlap, egyik kedvencem benne az a 6 igaz történet, amit jó érzés lehet elolvasni, ha ezen az úton indultok el: https://donorbaba.hu/index.php/valid-stories