Minden alkalommal, amikor belegondolok, felháborodom. Mennyire semmibe tudja venni ez az egész szakma (vagy iparág) a pasikat. Amolyan csendestársként kezelik őket. Ők azok a résztvevők, akiknek nem osztanak beleszólhat-kártyát. Ők csak teszik, amit tudnak, jönnek velünk a dokikhoz, vigasztalnak, amikor sírunk és lemaradva érzik magukat, amikor mi már mindent kiolvastunk a neten és természetesen használunk kifejezéseket, amiknél ők elbizonytalanodnak (az a hormon melyik is…?).

Annyi szuperjó női csoport van a közösségi médiában, ahol ismeretlenül is segítünk egymásnak, megbeszéljük a dolgokat, de a pasiknak nincsenek ilyen csoportjaik. Páran persze tagok ezekben a csoportokban, de többségük nem. Vajon ők megbeszélik bárkivel is, min mennek keresztül?

Pedig a valóság az, hogy a problémák és a testi-lelki kihívások fele őket érinti. Azt mondják, hogy a termékenységi gondok 40% női, 40% férfi és a maradék 20% felderítetlen eredetű. Tehát megosztozunk, testvériesen. Csak éppen a segítség nem áramlik mindkét nem felé egyenlően. A neten megtalálható termékenységi videók, vezetett meditációk és tornák szintén mind nőknek szólnak. Motiváltabbak lennének a nők babaügyben? Talán igen, de talán ez is csak egy elmúlt századokból itt maradt patriarchális ál-igazság. Igazából nem tudhatjuk, hogy érzelmileg kevésbé viselik-e meg a férfiakat a termékenységi nehézségek, mivel az egész társadalom arra neveli a fiúkat, hogy ne beszéljenek az érzéseikről. Talán a mai fiúkat már nem, de a mostani 30-as, 40-es pasikat még bőven a múlt században szülték és nekik bizony le volt tiltva a sírás és az érzelgősség elég rendesen már ovis kortól. A pszichológus praxisomban 15 emberre jut általában kettő férfi. A lehető legritkább eset, hogy egy férfit sírni látok a munkám során, pedig ott aztán igazán megengedett ez is, meg minden érzelmi dolog. Szóval a pasik nem nagyon mondják, ha nekik nehéz. Igaz, nem ők álmodoztak kiskoruk óta babákról, nem ők hordoznak a szívükben évtizedek óta babaneveket. Meglehet, hogy nem viseli meg őket annyira. De most őszintén: ha megviselné, mondaná? Amikor te sírsz, amikor te szúrod a pocidba a hormonokat, amikor te jársz állandóan dokihoz, mondaná?

Ha belegondolok, én hogy érezném magam, ha ő feküdne az orvosi székben szétnyitott lábakkal teljesen kiszolgáltatottan, ha neki fájna, ha őt tömnék hormonokkal, ha ő sírna… Átérzem, milyen nehéz lehet ott lenni a másik oldalon és őszintén mondom, nem cserélnék helyet!

Nagyon szeretnék egy olyan világban élni, ahol a pasik is beszélhetnek arról, hogy megviseli őket valami és ők is kérhetnek és kaphatnak segítséget.

Kapcsolat

jancsoanna83@gmail.com